1998/5/ Az utolsónak lenni

Pentagram > 1998-as évfolyam

HOGY MIKOR MERÜLT FEL ELŐSZÖR ÉLETÉBEN EZ A GONDOLAT, MÁR NEM TUDTA. TALÁN EGÉSZ ÉLETÉBEN MAGÁVAL HORDOZTA, A HÉTKÖZNAPOK MOZGALMASSÁGA ALÁ REJTVE, AZ ÉVEK HOSSZÚ SORÁN ÁT MÉLYRE SÜLLYESZTVE ÉS BETEMETVE.

Olykor képes volt saját magát bizonyos távolságból szemlélni. Ekkor olyan embert látott, aki már átlépte élete második felének küszöbét, és akiről lassacskán lepergett a gondosan felkent és ugyanolyan gonddal ápolt lakk. Enyhe öniróniával volt képes tekinteni a fokozatosan széttöredező maszkokra, melyek oly fontosak voltak számára a létért folytatott harcban. Túlélni vagy élni?
Ez a kérdés egy régi, csaknem elfelejtett emlékezést keltett benne életre. Újra gyermek volt, aki a belső és külső világ között ide-oda bolyong. A hozzá közel álló belső világban minden egyes ember ugyanolyan sokat érő volt. Minden helyzet e belső világ nagy, fényes terébe lett helyezve, melybe szinte beleolvadt. Emlékezetében úgy tűnt, mintha ez a gyerek a külső világban csak játszott volna, a belsőben azonban élt. Egy szép napon azonban mindez eltűnt. Még egészen jól emlékezett rá. Abban a pillanatban történt, amikor a gyermek elhatározta, hogy valakivé válik. Egészen addig senki sem volt. Minden és mindenki azonos értékű, egyenjogú és kedves volt számára. Igen ám, de ekkor tekintetét erre a különös, új tapasztalatra irányította, és így elveszett az a gyermek, aki volt. Eltévedt a bölcsesség és balgaság útvesztőjében, mely mikrokozmikus múltjában keletkezett benne. Lépésről lépésre megtanulta megismerni lehetőségeit és korlátait, gyakran a rácsodálkozás és öröm növekvő érzésével. Ezzel együtt viszont lassan, nagyon lassan eltűnt az a tudás, amely legbelső lényében rejtőzött, az
a tudás, hogy ezt a múltból származó csomagocskát, ezeket az erővonalakat jól tudta ugyan használni az életen átvivő utazásai során, de ő maga nem ez a múlt volt!
Ez az ismeret tehát eltűnt. Alámerült abban a csodálatban és örömben, hogy ő most valaki, elmerült a valakinek lenni érzésében. Egy a sok közül... vagy... magányos a sok között? Megütközve kellett megállapítania, hogy növekvő egyéniesedése folytán eltávolodott a többiektől. Közötte és a többi ember között most már egy nagyon finom, de világosan érezhető választóvonal húzódott.

VALÓDI KILÉTEM KERESÉSE
E világ útvesztőjén át tévelyegve
Fényben látom magamat,
Képekbe zárt fogolyként,
Saját képeimben,
Mások képeiben.
Felesége, anyja, lánya vagyok ... ennek meg ennek –
férje, apja, fia vagyok ...
Összevissza bolyongva,
Eltévelyedve,
Tökéletessé kellene tennem azt,
Ami természetszerűleg tökéletlen,
És tökéletlennek is kell maradnia.
Kivetítem magamat valamire,
Rámvetítenek valamit,
Reménytelenül, kiút nélkül.
Ám a fény, amely megvilágít engem,
Nem hagy kétséget afelől,
Hogy nem evilághoz tartozik,
Nem ebből a világból való.
Ezért csak a bennem lévő fény
Ajándékoz meg kilétem igazi
tudatával,
És oszlat fel minden képet,
Velük életem útvesztőjét is.
És mivel még feleség vagyok,
vagy apa,
gyermek,
tudós,
művész, vagy ki tudja mi még,
Rajtam keresztül ragyogja be a fény
E világ útvesztőjében
ami még sötét.

Életútja során nemcsak képességei váltak számára tudatossá, hanem azok a fogyatékosságai és tulajdonságai is, melyek a kellemes és öntudatos élet útjában álltak. Ezek a pillanatok ültették el benne az egyetlen, mindent uraló gondolat csíráját: az utolsónak lenni. Azt, hogy szabad utolsónak lenni. Vajon szívének mely rejtett zugából jöhetett ez a sóvárgás? Régen, már nagyon-nagyon régen érezte és táplálta ezt a vágyat. Beszélgetett erről hasonló gondolkodásúakkal, olvasott erről olyan emberek könyveiben, akik ugyanezt a vágyat érezték magukban. Ez elmélyítette és megerősítette vágyakozását. Mindez azonban nem tárta fel számára, hogy mi módon lehetne az utolsó. Hát nincs lehetőség arra, hogy az élet és halál valamint a halál és élet körforgását megtörjük?

Hallgass! Hallgass! Egész lénye belerázkódott, amint átélte ennek a legbelső lényéből feltörő szónak az erejét. Tanulj meg hallgatni az Elsőre, aki a szívben beszél! Akkor te leszel az utolsó!
E szó megértése új kezdetet nyitott számára, új lendületet adott életének. Az Elsőre hallgatni, reá figyelni azt jelenti, hogy ismerjük fel és söpörjük ki ezt a régi, mélyen gyökerező önimádatot, mely az érzelmeknek szolgál alapul. Ezek az érzelmek nyugtalanságot keltettek és tüzet szítottak a szívében, ami erőteljesen akadályozta az új impulzust, és így az már nem tudta magát igazán közölni vele. Egyre inkább csendes örömöt lelt azonban eme akadályok megszüntetésében, melyek közötte és belső hangja között tornyosultak. Ő, az utolsó megtanulta, hogy minden meglévő képességével az Elsőnek szentelje magát. Így lassanként megtanult belső fülével hallani, és belső szemével látni. Ekkor minden emberben az Első hordozóját látta, azon az úton, amely az utolsóvá váláshoz vezet. Az élet minden helyzete arra tanította őt, az utolsót, hogy az Első hangjára hallgasson.